Gábor szívesen nevezi a zenéjét fohásznak. Ettől az még
lehetne szánalmasan naív, egy bigott ember
önszuggesztióból táplálkozó eksztázisa is, de pont a
fordítottja ennek. Gábor úgy komponál, ahogyan a nagy
misztikusok imádkoznak: az ima nem annyira az áhitat
kifejezése, mint inkább a virrasztásé, a vigiliáé.
Aszkézise révén igen messzire jutott a harmónia nyelvének
megismerésében, és ezt csodálatraméltó tudással társítja a
keleti és nyugati kultúrák határán kialakult magyar zene
modális hagyományaival. Szélsőséges tisztánlátása ragyogó
felépítményeket teremt. Ez az oka annak, hogy miközben
elvezet a disszonánstól az attól csak még váratlanabbnak
ható konszonáns hangzásig, elsodor és kiforgat magunkból,
oda juttat, ahol elveszítjük magunkat, és úgy elragad,
hogy beleborzongunk. -
Bergerot, Franck