Gábor szívesen nevezi a zenéjét fohásznak. Ettõl az még lehetne szánalmasan naív, egy bigott ember önszuggesztióból táplálkozó eksztázisa is, de pont a fordítottja ennek. Gábor úgy komponál, ahogyan a nagy misztikusok imádkoznak: az ima nem annyira az áhitat kifejezése, mint inkább a virrasztásé, a vigiliáé. Aszkézise révén igen messzire jutott a harmónia nyelvének megismerésében, és ezt csodálatraméltó tudással társítja a keleti és nyugati kultúrák határán kialakult magyar zene modális hagyományaival. Szélsõséges tisztánlátása ragyogó felépítményeket teremt. Ez az oka annak, hogy miközben elvezet a disszonánstól az attól csak még váratlanabbnak ható konszonáns hangzásig, elsodor és kiforgat magunkból, oda juttat, ahol elveszítjük magunkat, és úgy elragad, hogy beleborzongunk. - Bergerot, Franck