Az együttes bemutatkozó albumának borító-designja alapján egy jazz albumot várnánk. Noha valóban található jazz zene a korongon, annak stílusa eklektikus: a jazz mellett népzene, rock ’n roll, latin és komolyzene is képviselteti magát rajta. Az album 11 különbözõ híres zenemû illetve régi sláger feldolgozását tartalmazza, de helyett kapott rajta egy saját szerzemény, és két felejthetõ remix is. Az albumon érezhetõ az együttes komolyzenei múltja. Elõadásuk nagyszerû, a hangszerelés és a stúdiómunkálatok is profi módon kivitelezettek. Az albumot elsõsorban egy szélesebb közönségnek szánták, nem csak a komolyabb mûfajok rajongóinak. Ennek a jele, hogy az album egy Dario G számmal kezdõdik, a dalok egy része pedig a modernizálás rémének esett áldozatul, és technozenét kevertek alá. Ezt a nem túl eredeti ötletet ráadásul nem sikerült ízlésesen kivitelezni: a trombitával elõadott fõtémához egész egyszerûen nem illik ez a fajta háttérzene. Nekem végig az volt az érzésem mintha két különbözõ számot hallgatnék egyszerre. Ugyancsak zavaró, hogy gyakoriak a track-en belüli (egymáshoz nem illõ) stílusváltások (pl. Új világ szimfónia). Mivel a dalokat úgy válogatták össze, hogy minél több stílust fogjon át, nem érezni semmilyen mûvészi koncepciót, az album nem áll össze egységes egésszé, sokkal inkább tûnik válogatásnak a zenekar repertoárjából. Mindezek ellenére a lemez nem nevezhetõ rossznak, a csak minimális módosításokon átesett mûvek (a track-ek nagyjából fele) tényleg élvezhetõek, itt érezhetõ igazán a zenészek technikai felkészültsége. Összességében az albummal kapcsolatban felemás érzések kavarognak a hallgatóban. - Kovács Péter