 |
Az együttes bemutatkozó albumának borító-designja alapján
egy jazz albumot várnánk. Noha valóban található jazz zene
a korongon, annak stílusa eklektikus: a jazz mellett
népzene, rock ’n roll, latin és komolyzene is képviselteti
magát rajta. Az album 11 különböző híres zenemű illetve
régi sláger feldolgozását tartalmazza, de helyett kapott
rajta egy saját szerzemény, és két felejthető remix is. Az
albumon érezhető az együttes komolyzenei múltja. Előadásuk
nagyszerű, a hangszerelés és a stúdiómunkálatok is profi
módon kivitelezettek. Az albumot elsősorban egy szélesebb
közönségnek szánták, nem csak a komolyabb műfajok
rajongóinak. Ennek a jele, hogy az album egy Dario G
számmal kezdődik, a dalok egy része pedig a modernizálás
rémének esett áldozatul, és technozenét kevertek alá. Ezt
a nem túl eredeti ötletet ráadásul nem sikerült ízlésesen
kivitelezni: a trombitával előadott főtémához egész
egyszerűen nem illik ez a fajta háttérzene. Nekem végig az
volt az érzésem mintha két különböző számot hallgatnék
egyszerre. Ugyancsak zavaró, hogy gyakoriak a track-en
belüli (egymáshoz nem illő) stílusváltások (pl. Új világ
szimfónia). Mivel a dalokat úgy válogatták össze, hogy
minél több stílust fogjon át, nem érezni semmilyen művészi
koncepciót, az album nem áll össze egységes egésszé,
sokkal inkább tűnik válogatásnak a zenekar repertoárjából.
Mindezek ellenére a lemez nem nevezhető rossznak, a csak
minimális módosításokon átesett művek (a track-ek
nagyjából fele) tényleg élvezhetőek, itt érezhető igazán a
zenészek technikai felkészültsége. Összességében az
albummal kapcsolatban felemás érzések kavarognak a
hallgatóban. -
Kovács Péter