Winand Gábor — akit egyre növekvõ hírneve gyakran szólít távoli tájakra — ismét régi társát, Gadó Gábort kérte meg új albuma megírására. Az egyre megkomponáltabb zene felé forduló gitármûvész–zeneszerzõ ezúttal egy egész operát írt barátjának, melyben õ az egyetlen énekes. Az Opera Budapest valóban úgy kezdõdik, mintha egy színházba vagy operaházba lépnénk be. Néhány dobpergés emlékeztet a függöny felvonását jelzõ három gongütésre, mintegy jelezve: más dimenzióba, a dráma párhuzamos valóságába hatolunk be. Ez a dobpergés egyúttal egy súlyos elõérzeteket hordozó nyitány elsõ néhány üteme is, melyhez hamarosan a harsonák fenyegetõ orgonapontja csatlakozik. Winand a görög tragédiák kórusvezetõjének szerepét kapta, aki elõkészít, kihirdet, kommentál, sirat, felváltva szólítva meg a szereplõket és a nézõket. Éneke, melyet az elején még aláhúz a gitár, a hangszerek kórusa által megosztva, mint egy-egy kósza hír bukkan fel. A nyitány utáni elsõ szereplõként színre lépõ trombita nehézkes menetelését ismét nagyon prózai dobszó szakítja meg. Ez a párhuzam persze túlságosan leegyszerûsítõ ahhoz, hogy behatoljunk a zeneszerzõ Gadó szándékaiba, bár a lemezen sorjázó számok tényleg sokban emlékeztetnek egy drámai mû egymást követõ felvonásaira. Winand éppúgy nem egy szimpla vokális dzsesszlemezt akart készíteni, mint amennyire Gadó sem akarta elõtérbe állítani megszokott kvartettjét. A közelmúlt koncertjei megmutatták, hogy az énekes minden különösebb nehézség nélkül be tud illeszkedni a kvartett játékába, mely az évek folyamán az interaktív, zabolátlan improvizációk során rendkívüli módon összehangolódott. Ez az összehangoltság ihlette Gadó zenekari koncepcióját: feszes drámai kompozíciót és a szerepek majdhogynem színházi kiosztását eredményezve. Itt a szólójáték a kivétel. A legtöbbször — még akkor is, ha a zeneszerzõ elengedi a gyeplõt — duók vagy három-négy fõs polifonikus invenciók szólnak, néha a hoketus határán, azaz oly módon megírva, hogy minden szólam kiegészíti az elõzõ által elkezdett frázist. Végsõ soron a dobos rendelkezik a legnagyobb autonómiával — ha nem is õ a karmester, de legalábbis a játékmester, aki mindenütt jelen van, még ha úgy is dönt éppen, hogy hallgat. Airelle Besson a Kenny Wheeler által kialakított iskola egyik legragyogóbb örököse. Az õ trombitajátékával integrálja Gadó szélesebb formációvá az új együttest, melyet igazi kamarazenekarként tart ellenõrzése alatt. Kerüli a dagályosságot, gyakran folyamodik uniszónóhoz, mely itt mindig a hangszínek kombinációja iránti precíz vágyát mutatja, s ezzel Winand sztratoszférikus hangja köré a kohézió és kontraszt végtelen finomságú egyensúlyát teremti meg. A gitár hangerõpedálja, a nyelvsípok és a trombita felváltva világítják meg az énekhangot, a hangszeresek és az énekes rezonanciájának változatossága mindig új színben tûnik fel. A hegedû rövid felvillanásai, a szaxofon habos örvénylése, a túlterhelt erõsítõbõl jövõ „mocskos” gitárhangok, a cintányérok és hangolt dobok kavargása adnak dinamikát e pasztellszíneknek, felharmonikusokkal csíkozva, törésekkel és sarkokkal szabdalva azokat. Az alapot mindehhez a harsona, a bõgõ és a nagydob adja, a hangszínek fenyegetõ súlyával és a ritmusok kölcsönhatásával játszva. Az énekhang a központban van, mégis beleolvad ebbe a hangpalettába különös hajlékonyságával, mely gyakran igazi hangszerhez teszi hasonlatossá. Míg a harmonikus kétértelmûségeket — melyekhez Gadó a modális és tonális univerzumok határmezsgyéjén már hozzászoktatott bennünket — a különös pedálhangokon imbolygó függõleges arpeggiók borzolják, maga a ritmus annak a modális ritmuskoncepciónak a bizonytalanságaiból ered, amelyben járulékos metrumok gabalyodnak össze változatos egyéni kézjegyekkel. Ebbõl a képlékeny ritmikából eretnek tempó születik, mely a dzsesszbõl öröklõdött, de megszabadult annak zsarnoki kronometriájától, s amelyben a metrum, az összhang és a hangszín metamorfózisai különös kölcsönhatásban termékenyítik meg egymást. A hangok e nagyívû, polimorf lüktetésének sodrában a belõlük született szólamok és kollektív kezdeményezések a Gadót környékezõ angyalokat és démonokat testesítik meg, melyek abból a szétesõben levõ Európából erednek, ahol felnõtt, azokból az értékekbõl, melyekbõl táplálkozott, és amelyek szenvedélyes életmûvének erjesztõjévé váltak. Ki más kölcsönözhette volna ehhez a hangját, mint Winand? - Franck Bergerot