 |
Winand Gábor — akit egyre növekvő hírneve gyakran szólít
távoli tájakra — ismét régi társát, Gadó Gábort kérte meg
új albuma megírására. Az egyre megkomponáltabb zene felé
forduló gitárművész–zeneszerző ezúttal egy egész operát
írt barátjának, melyben ő az egyetlen énekes. Az Opera
Budapest valóban úgy kezdődik, mintha egy színházba vagy
operaházba lépnénk be. Néhány dobpergés emlékeztet a
függöny felvonását jelző három gongütésre, mintegy
jelezve: más dimenzióba, a dráma párhuzamos valóságába
hatolunk be. Ez a dobpergés egyúttal egy súlyos
előérzeteket hordozó nyitány első néhány üteme is, melyhez
hamarosan a harsonák fenyegető orgonapontja csatlakozik.
Winand a görög tragédiák kórusvezetőjének szerepét kapta,
aki előkészít, kihirdet, kommentál, sirat, felváltva
szólítva meg a szereplőket és a nézőket. Éneke, melyet az
elején még aláhúz a gitár, a hangszerek kórusa által
megosztva, mint egy-egy kósza hír bukkan fel. A nyitány
utáni első szereplőként színre lépő trombita nehézkes
menetelését ismét nagyon prózai dobszó szakítja meg. Ez a
párhuzam persze túlságosan leegyszerűsítő ahhoz, hogy
behatoljunk a zeneszerző Gadó szándékaiba, bár a lemezen
sorjázó számok tényleg sokban emlékeztetnek egy drámai mű
egymást követő felvonásaira. Winand éppúgy nem egy szimpla
vokális dzsesszlemezt akart készíteni, mint amennyire Gadó
sem akarta előtérbe állítani megszokott kvartettjét. A
közelmúlt koncertjei megmutatták, hogy az énekes minden
különösebb nehézség nélkül be tud illeszkedni a kvartett
játékába, mely az évek folyamán az interaktív, zabolátlan
improvizációk során rendkívüli módon összehangolódott. Ez
az összehangoltság ihlette Gadó zenekari koncepcióját:
feszes drámai kompozíciót és a szerepek majdhogynem
színházi kiosztását eredményezve. Itt a szólójáték a
kivétel. A legtöbbször — még akkor is, ha a zeneszerző
elengedi a gyeplőt — duók vagy három-négy fős polifonikus
invenciók szólnak, néha a hoketus határán, azaz oly módon
megírva, hogy minden szólam kiegészíti az előző által
elkezdett frázist. Végső soron a dobos rendelkezik a
legnagyobb autonómiával — ha nem is ő a karmester, de
legalábbis a játékmester, aki mindenütt jelen van, még ha
úgy is dönt éppen, hogy hallgat. Airelle Besson a Kenny
Wheeler által kialakított iskola egyik legragyogóbb
örököse. Az ő trombitajátékával integrálja Gadó szélesebb
formációvá az új együttest, melyet igazi kamarazenekarként
tart ellenőrzése alatt. Kerüli a dagályosságot, gyakran
folyamodik uniszónóhoz, mely itt mindig a hangszínek
kombinációja iránti precíz vágyát mutatja, s ezzel Winand
sztratoszférikus hangja köré a kohézió és kontraszt
végtelen finomságú egyensúlyát teremti meg. A gitár
hangerőpedálja, a nyelvsípok és a trombita felváltva
világítják meg az énekhangot, a hangszeresek és az énekes
rezonanciájának változatossága mindig új színben tűnik
fel. A hegedű rövid felvillanásai, a szaxofon habos
örvénylése, a túlterhelt erősítőből jövő „mocskos”
gitárhangok, a cintányérok és hangolt dobok kavargása
adnak dinamikát e pasztellszíneknek, felharmonikusokkal
csíkozva, törésekkel és sarkokkal szabdalva azokat. Az
alapot mindehhez a harsona, a bőgő és a nagydob adja, a
hangszínek fenyegető súlyával és a ritmusok
kölcsönhatásával játszva. Az énekhang a központban van,
mégis beleolvad ebbe a hangpalettába különös
hajlékonyságával, mely gyakran igazi hangszerhez teszi
hasonlatossá. Míg a harmonikus kétértelműségeket —
melyekhez Gadó a modális és tonális univerzumok
határmezsgyéjén már hozzászoktatott bennünket — a különös
pedálhangokon imbolygó függőleges arpeggiók borzolják,
maga a ritmus annak a modális ritmuskoncepciónak a
bizonytalanságaiból ered, amelyben járulékos metrumok
gabalyodnak össze változatos egyéni kézjegyekkel. Ebből a
képlékeny ritmikából eretnek tempó születik, mely a
dzsesszből öröklődött, de megszabadult annak zsarnoki
kronometriájától, s amelyben a metrum, az összhang és a
hangszín metamorfózisai különös kölcsönhatásban
termékenyítik meg egymást. A hangok e nagyívű, polimorf
lüktetésének sodrában a belőlük született szólamok és
kollektív kezdeményezések a Gadót környékező angyalokat és
démonokat testesítik meg, melyek abból a szétesőben levő
Európából erednek, ahol felnőtt, azokból az értékekből,
melyekből táplálkozott, és amelyek szenvedélyes
életművének erjesztőjévé váltak. Ki más kölcsönözhette
volna ehhez a hangját, mint Winand? -
Franck Bergerot